Nem tudom, Ti hogy vagytok ezzel, de szerintem az informatikus egy külön állatfajta. Általában a művészekre mondják azt, hogy nehéz őket megérteni, kezelni, vagy egyáltalán a fejükkel gondolkodni. Nos, ha ez igaz, és valóban így van, akkor valaki mondja már el nekem, hogy egy informatikussal mennyivel lehet egyszerűbb az élet?
Eddigi munkáim során mindig olyan pozíciót töltöttem be, ami megkívánta a szoros együttműködést a rendszergazdákkal, informatikusokkal. Egyszer-kétszer már láttam olyan érdekes figurákat ennek köszönhetően, akiktől azért lehet mit tanulni az életről. Azt szeretem bennük különösen, hogy egytől-egyig vidám személyiségek, humorosak, nagyon okosak a saját területükön belül (vagy csak annak tűnnek, mert mindenki más meg teljesen idióta bizonyos számítástechnikai feladatok elvégzéséhez), ugyanakkor a számomra legegyszerűbb és legegyértelműbb feladatokra képtelenek. Ezek a meglévő tudások, vagy esetleg tudás hiányok olykor vicces helyzeteket tudnak szülni.
A volt munkahelyemen egy alagsori szobába volt besűrítve mind a három rendszergazda, és az a töménytelen mennyiségű szemét, amit hosszú évek alatt felhalmoztak. Azt csodálom még bennük rettenetesen, hogy a legfeleslegesebbnek látszó dolgokból is képesek pénzt csinálni, illetve, mivel általában munkakörük megengedi, hogy egyszerre több és más feladattal is kiegészítsék a mindennapjaikat, ezért igyekeznek ezen tevékenységeik által plusz pénzt bezsebelni. Ezek a volt kollégák a legkülönbözőbb dolgokkal foglalkoztak. Volt aki a felesége által elkészített kézműves agyagedényeket hozta be a céghez nagyobb ünnepek előtt eladás céljából, más díszhalakat tenyésztett az irodában, mellette beleásta magát az informatikai szakfordításba, sőt más pedig a dolgozók saját gépeinek szervizelése mellett VHS kazetták digitalizálásával is foglalkozott.
A cégnek rengeteg olyan korábbi projektje volt, melyekről részletes felvételek, videók, filmek készültek, már egészen a nyolcvanas évek végétől. Szobákat lehetett azokkal a VHS-ekkel megtölteni. Az alap feladatuk az volt a fiúknak, hogy a meglévő VHS kazettákat digitalizálják. Erre egyébként egy újabb pályázaton belül sikerült a megfelelő technikai eszközök biztosítása érekében pénzt nyerni. A fiúk úgy gondolták, hogy ha már ez a berendezés úgy is a rendelkezésükre áll, akkor először csak a dolgozói körökön belül, majd később ismerősök, barátok és azok ismerőseinek és barátainak körein belül reklámozták magukat. Érkeztek is sorjában az ezer éves családi felvételek, melyek mind arra vártak, hogy az ósdi VHS-ekről átkerüljenek pendrive-okra, DVD-kre. Nem volt olyan alkalom, hogy úgy léptem volna be a berendezés élesítését követően az irodájukba, hogy a hatalmas kijelzőkön ne egy pufók kisgyerek, egy vicces ruhás menyasszony, vagy csak szimplán rengeteg bubihajú fura figura tevékenykedett volna. Ha időm engedte, akkor kicsit hosszasabban is elácsingóztam és nevetgéltem a srácoknál.
Az egyik csapatépítő programon már jó kedvemben voltam, amikor is megkérdeztem a két fő ludast, hogy melyik szakma fizet jobban manapság, a VHS kazetta digitalizáló vagy pedig a szakfordító. Azzal a lendülettel finoman bokán is rúgott az egyikük, ugyanis az igazgató úr pont abban a pillanatban állt be a hátam mögé. Szerencsére fogalma sem volt arról, hogy mi zajlott az alagsorban, és vagy nem hallotta a kérdésemet, vagy csak elkönyvelte annak, hogy általában beszélek össze-vissza, így elmaradt a hatalmas leszidás, amire a fiúk félve ugyan, de számítottak.
Nyertek maguknak egy kis időt, de azt hiszem, most már lassan ideje lenne nekiállni a valós feladataik elvégzésének is, nehogy egyszer végül mégis csak koppanjanak.